|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 92 találat | lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-92 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Koltay Gábor 2016. július 7.Nők a Nőkért Gizella Egyesület Arad-GájbanCél az első magyar királyné szentté avatása 2016. március 28-án jegyezték be a Nők a Nőkért Gizella Egyesületet – alapító tagok: Zámbori Magdolna, Korda Mónika és Vass Csilla. Az egyesület egyik legfontosabb célkitűzése Boldog Gizella szentté avatásának az előmozdítása. Ugyancsak a célok között szerepel minden, ami a közösségépítéshez, a gyermekeknek az iskolán kívüli oktatásához, neveléséhez tartozik. Amint Zámbori Magdolna elnöktől és Korda Mónika alapító tagtól megtudtuk, politikamentes civilszervezetként április 11-én ft. Sándor Tivadar Arad-gáji plébános által, a Boldog Gizella nevére felszentelt templomban történt ünnepélyes megáldásuk óta elindították a tevékenységüket. Mindjárt az első héten az Arad megyei Érettségiztető Szakbizottság elé törvénymódosító javaslatot nyújtottak be, amiben azt kérelmezték, hogy az érettségi átlagosztályzatok növelése, illetve a fiatalok továbbtanulásának a megkönnyítése érdekében a matematika legyen választható tantárgy. Később abban egyeztek meg, hogy az idei érettségi vizsgán elért kézzelfogható adatokra támaszkodva fogják a módosítást szorgalmazni. Állítólag a Bizottság tagjai az ötlethez konstruktívan viszonyultak, ezért a törvénymódosítás benyújtói bizakodnak a sikerben. Annál is inkább, mert mielőtt a Bizottsághoz benyújtották volna, konzultáltak Király András oktatási államtitkárral, aki azt javasolta, hogy az Arad megyei oktatási intézményekben készítsenek felmérést, amiből kiderül, milyen mértékben tartják jónak a pedagógusok, illetve a szülők a módosítás kezdeményezését. Az Egyesület megalapítása előtt mintegy 6 éve, a Magyar Anyukák és Gyermekek Klubja tevékenységében rendszeresen meglátogatják a Kisiratosi Pió Atya Gyermekotthont, ahova rendszeresen élelmiszereket, édességeket, ruhaneműt visznek a bentlakó gyermekeknek. E munkájukról a Duna TV is beszámolt a június 11-én adásba került riportban. Ezen kívül a gyermekekkel rendszeres foglalkozásokat szerveznek, az Egyesület égisze alatt működik egy tánccsoport, Viszhányó Aranka tanítónő vezetésével, koreográfusuk Zámbori Renáta. A Napsugár tánccsoport tagjainak a zömét az Arad-gáji és az Arad-ségai gyermekek adják. Rendszeresen az Arad-gáji Caritas Házban, illetve tanév idején az Aurel Vlaicu Általános Iskolában Viszhányó Aranka vezetésével próbálnak. A tánccsoport fellépett az Arad-gáji Anyák-napi ünnepségen, a nyár folyamán honismereti táborba mennek, ahol néptáncoktatáson is részt vesznek. Ugyancsak idén, május 2-án tartották Arad-Gájban a Gizella-napi búcsúünnepséget, ahol részt vett dr. Faltin Erzsébet is, aki megírta a Királyné című monumentális, 810 oldalas alkotást Boldog Gizella életéről. Amikor az írónő tudomást szerzett az Egyesület létrejöttéről, megkérdezte: nem vállalnák-e a szenté avatással kapcsolatos hatalmas adminisztrációs munkát? Ez magában foglalná a szenté avatásért eddig tett munka nyilvántartását, illetve a szenté avatás törekvésének az összes keresztény országban történő további népszerűsítését is feltételezné… Imaórák Gizelláért Kérdésünkre, hogy a szentté avatás nem egyházi kérdés-e, ezért nem a püspökségnek kell-e kezdeményeznie, az Egyesület alapítói kifejtették: posztulátorok foglalkoznak a nagyon sok papírmunkával, anyagi költséggel járó iktatásokkal, ennek érdekében egy németországi kapcsolatuk imaórák megszervezését javasolja, amelyeknek a sorozatát az Arad-gáji Gizella templomban szeptember első péntekén kezdik el, amikor ft. Sándor Tivadar plébános Gizella-litániát tart. Ezt követően minden hónap első péntekén, nyári időszakban 18.30, téli időszakban 17.30 órakor, Gizella-litániával indulnak a szentmisék, amelyeken Boldog Gizellának a szenté avatásáért fognak imádkozni. Boldog Gizella szentté avatásának a szükségességét az iskolákban és az óvodákban is népszerűsíteni kívánják, ezért kapcsolatba lépnek előbb az anyaországban, később a Kárpát-medenceében, majd az egész világon is olyan oktatási intézményekkel, amelyek valamilyen módon Szent Istvánhoz, Szent Imréhez vagy Boldog Gizellához kapcsolódnak. Eddig már szép számban találtak ilyen iskolákat és óvodákat, ezért az Egyesület alapítói abban bizakodnak: ha mindenhol havonta egyszer Gizella-litániát tartanak, együtt imádkoznak a szentté avatásért, az meghozza a kívánt eredményt. Ezzel párhuzamosan dr. Faltin Erzsébettel együtt az Egyesület vezetősége is azt szeretné, ha a Királyné című regényből egy magyar történelmi, szélesvásznú film is készülne. Efelé már történtek lépések, ugyanis Koltai Gábor már elolvasta a Királynét, a mű elnyerte a tetszését. A kiadványt eljuttatták egy anyaországi producerhez, Földi Katalinhoz is, aki az RTL Klub Egészség Kalauz magazinjának a producere. Az ő ígérete nyomán el szeretnének jutni Andy Vajnához, illetve Csányi Sándorhoz, akik elolvashatnák a művet, aminek a megfilmesítését is előmozdíthatnák. Tudják, rögös út vár rájuk, de nem riadnak vissza semmiféle fáradozástól, ami oda vezethet, hogy Boldog Gizellát szenté avassák. Mivel gyermekekkel is sokat kívánnak foglalkozni, azok számára a közeljövőben nyári tábort szerveznek Kaszoján – vette át a szót Korda Mónika –, e táborozások idején kézműves foglalkozásokat, zenés-énekes programokat, honismereti tájékoztatókat, vetélkedőket kívánnak szervezni. Mindent, amiben a gyermekek partnerek, szívesen vesznek részt rajtuk. A pénzforrásra irányult kérdésünkre leszögezték: az Egyesület szervezi ugyan, de az összes költségeket nem tudja felvállalni, ezért támogatásokra, illetve pályázati forrásokra is számítanak. Mivel ezek hosszú távú programok, róluk még korai lenne beszélni. Érdekes, hogy az eddigi programjaikat sok lelkesedéssel, illetve olyan kevés pénzből sikerült megoldaniuk, hogy az fokozott optimizmusra ad okot. Az apróságokhoz inkább erős akaratra, elszántságra van szükség. Ahhoz viszont, hogy valakik eljöjjenek a templomba a már említett célért imádkozni, nem kell pénz, csak kellő akarat és céltudatosság. Nem biztos, hogy sok pénzre van szükség ahhoz, hogy az összekovácsolt közösség komoly programokat végrehajtson. Elsőrendű a közösségi bázis létrehozása, amit a gyermekkel való széleskörű foglalkozástól várnak, hiszen a szülők oda mennek, ahol a gyermekeik is szívesen tartózkodnak, otthonosan érzik magukat. A jelzett programok kivitelezéséhez, köszönettel elfogadnak támogatásokat, amelyeket a Román Kereskedelmi Bank (BCR) Aradi kirendeltségében működő RO10RNCB0635149925920001-es bankszámla számra várják – tudtuk meg a márciusban bejegyzett Nők a Nőkért Gizella Egyesület alapítóitól, Zámbori Magdolnától és Korda Mónikától. Balta János Nyugati Jelen (Arad) 2017. december 1.Mindennapi TrianonjaimMost, a Magyar Hazánkat szétszabdaló békediktátum 96. évfordulóján nem akarok valós, de közismert adathalmazok felsorolásával vagy pedig szintén valós és szívszorongatóan keserű visszaemlékezések idézésével emlékezni erre a világméretben is egyedülálló nemzetgyilkossági kísérletre. Az olvasó talán megbocsátja azt, ha a sejtjeimbe is beépült, személyes Trianonjaimmal próbálom érzékeltetni azt a nemzeti tragédiát, amelyet immár öt-hat generációnak meg kellett szenvednie. Olyan ez, mint Koltay Gábor 2004-ben készült, méltán híres, 14 részes „Velünk élő Trianon” című filmsorozata. Trianon azonban nem velünk él, hanem bennünk és körülöttünk. És mindkettő nagyon fájdalmas. Nyilván csak annak, aki magyar lelkű és nem pedig liberális világpolgár, aki ott van otthon, ahol éppen jól megy sora. A bennem élő Trianonok már igen korán jelentkeztek. Kisgyermekként nem értettem, miért beszélnek egy számomra rút hangzású idegen nyelven egyre többen a környezetemben, és engem miért csúfolnak bozgornak és miért bántanak. Amikor én sohasem bántottam őket és igyekeztem megtanulni a nyelvüket. Amikor négy és féléves koromban már olvastam és írtam, igaz, hogy csak nyomtatott nagybetűkkel, elkunyeráltam a nagyobb testvéreimtől az egyik iskolai füzetüket, hogy rajzolgassak és írogassak bele. A füzet borítóján egy országcímer virított, benne az idegen nyelvű felirattal: „Republica Populară Romînă”, amit a testvéreim tanítottak meg kiolvasni, illetve kiejteni. Amikor mindentudó és bátran szókimondó nagyanyámat megkérdeztem, miért lakunk mi Romániában, megkaptam az első történelmi leckét, amelyen nagyon elgondolkodtam. Később furcsa dolgok jelentek meg az iskolai olvasókönyvemben. Az egyik olvasmányban ezt olvastam: „drága hazánk, a Román Népköztársaság”, majd Veress Zoltán (akiről öt évtizeddel később tudtam meg, hogy „Ovidiu” fedőnéven szekus besúgó volt) „hazafias verse” így kezdődött: „Köztársaság, tudod-e mit jelent? / Népet, hazát és szabad életet”. Újra megkérdeztem nagyanyámat, hogy akkor most nekünk mi is a hazánk? Válaszából egy életre megtudtam, hogy a mi hazánk Magyarország, amelynek azonban az a része, ahol élünk, jelenleg ideiglenesen idegen megszállás alatt áll. Annak ellenére, hogy nagyapám annak idején végig hősiesen harcolt a Székely Hadosztályban az oláh rablóbanda ellen. És ezzel számomra egyszer s mindenkorra megoldódott az identitás dilemmája. Ezt követően mindig tudtam, hogy ki vagyok, hova tartozom és mi a kötelességem a nemzetemmel szemben, és következetesen haladtam ezen az úton. Amelynek mérföldkövei voltak a gimnáziumból való kirúgattatásom (mert fellázadtam az óráin mindig a fajtámat mocskoló romántanárnő ellen), az öt kötetesre hízott megfigyelési dossziém a Szekuritáténál, végül pedig a hontalan útlevéllel való kiebrudaltatásom a szülőföldemről. A mindennapi Trianonjaim, azaz Trianon elleni lelki lázadásaim máig tartó sorában említést érdemel egy közel három évtizeddel ezelőtti esemény. Az adonyi Művelődési Ház igazgatójaként, 1989 júliusában kivittem a helyi népi tánccsoportot vendégszereplésre egy Provence-i kisváros partner tánccsoportjához. Ottlétünk idejére esett az 1789-es szabadkőműves francia forradalom 200. évfordulója. Vendéglátóink felkértek, hogy vegyünk részt a közeli nagyvárosban, Marseille-ben tartandó nagy ünnepségen, és ún. menettánccal színesítsük az ünnepi felvonulást. A hatalmas tömegben a sorunkra várva támadt egy ötletem. Beléptem egy közeli cukrászdába és kértem néhány méter fehér csomagolópapírt a nagy tekercsről és egy vastag fekete filctollat. A kb. 4 méter hosszú és meglehetősen széles papírcsíkra jól látható nyomtatott nagybetűkkel ezt írtam franciául: „Vive la France! Mais laissez aussi vivre la Hongrie, coupée en cinq par le Traité de Trianon!” Azaz magyarul: „Éljen Franciaország! De hagyják élni Magyarországot is, amelyet öt darabra szaggattak a Trianoni Békeszerződéssel!” A forró napsütésben, népviseletben és nemzeti zászlóval felvonuló-táncoló magyar csoportot megtapsolták, majd, a rögtönzött transzparens szövegét elolvasva, meg is éljenezték. Vendéglátóink elvittek városuk templomába is, ahol a gyülekezet szeretettel fogadta az ünneplő népviseletbe öltözött csoportunkat, majd elénekeltük az előző napon begyakorolt „Boldogasszony Anyánk” kezdetű régi magyar himnuszt, amelynek szövegét és jelentőségét előzetesen ismertettem. Látogatásunk utolsó napján vendéglátóink elvittek egy La Grande-Motte nevű csodálatos tengerparti üdülőközpontba, ahol a fiatalok megérdemelten lubickolhattak egyet a Földközi-tengerben. Egyik barátommal, a tánccsoport egyik tagjával a strandon sétálgatva, felfedeztem egy nagy sátorban berendezett rögtönzött véradó központot. Hirtelen ötlettel beléptünk és adtunk egy-egy adag jó magyar vért. Amikor, egy kérdőív alapján, érdeklődtek véradásunk motivációja iránt, ezt válaszoltam: „C’est pour Trianon”. Azaz: „Trianonért”… Mint látható, lappangó, belső Trianonjaim úgy törnek, robbannak ki néha a bensőmből, mint ama elpusztíthatatlannak tűnő szörnylény az A nyolcadik utas a halál című sci-filmben. Ott vannak azonban a minket körülvevő fizikai világban makacsul, tüntetően megjelenő külső Trianonok is, amelyek láthatóan, hallhatóan, tapinthatóan figyelmeztetnek arra, hogy a Hazánkat ellopták és a rablók lázasan igyekeznek eltűntetni mindent, ami arra emlékezteti őket, hogy „lopott ágyban nem lehet nyugodtan aludni”. Ilyen a magyar emlékművek lerombolása vagy más módon való eltűntetése, a magyar múltra emlékeztető műemlék-épületek megcsonkítása, szétlopkodása és romossá tétele, vagy pedig, ha ez nem lehetséges, átcímkézése, a megszálló rablónép „ősi építészeti remekének” való hazudása. Ilyen a legaljasabb cselekedet is, az ojtozi-sósmezői katonai temetőben nyugvó magyar hősi halottak sírkeresztjein a magyar nevek lecsiszolása és helyettük román nevek odapingálása. És ilyen a beteges félelemből fakadó identitászavar miatti román zászlóözön, amellyel görcsösen bizonygatni akarják, hogy az a település, amelyen még lakik valamennyi a sorvasztott és gyűlölt magyarokból, csak és kizárólag az övék: a rikító nemzeti színűre festett és minden oldalról fellobogózott lopott ágy, amelyben nem tudnak nyugodtan aludni. Ez a zászló-mániájuk néha abszurd és nevetséges túlzásokban nyilvánul meg, emlékezzünk csak arra, hogy Gheorghe Funar, Kolozsvár betegesen magyargyűlölő polgármestere oláh nemzeti színűre festette a Sétatér padjait, amelyeket a ráülők az ülepükkel illetnek, sőt a város összes közterületi szemétgyűjtőjét is! De még ezt is lehetett fokozni. A napokban újra a tordai sóbányában jártam, amelyet valóban ragyogóan kiépítettek és élményközponttá (de gyógyító-kezelő központtá is) alakítottak Phare-pénzekből 2005-ben, és megdöbbenve tapasztaltam valamit, ami tavaly még nem volt ott. A csodálatos látványt nyújtó, 120 méter mély tárna legalján, a beszivárgó vizekből létrejött sóstó közepébe is odabiggyesztettek egy póznára egy nagyméretű oláh zászlót… Jelezvén ezzel, hogy a föld alatt is az övék a lopott holmi. Van azonban egy olyan külső Trianon is, amelyet kevesen észlelnek, pedig ott van Kolozsvár központjában. Az egykori M. Kir. Ferenc József Tudományegyetem Farkas utcai főépületének keramittal (sárga színű műkővel) burkolt falán, az Egyetem utcai oldalon, a saroktól kb. 3 méterre, szemmagasságban egy furcsa felirat látható, amelynek szövege a következő: „A[nul] 1919. M[a]i 20 zi. Trăi[a]skă România Mare.” Azaz: „1919. május 20. Éljen Nagy-Románia.” A korabeli középületek falának időtálló burkolására használt, nagyon kemény téglába egy nem túlságosan művelt, de kitartó egyén véshette bele valami nagyon kemény acéltárggyal (szurony?) ezt a „kiáltványt”, bizonytalan helyesírással (a balkáni írásmódú „A” betűk kihagyása, az „S” betű fordított írása, a „K” betű használata a latinos „C” helyett). Ami nem meglepő, hiszen a magát vlahból a jobban hangzó románra átkeresztelő balkáni keveréknép csupán alig néhány évtizede tért át a cirill betűsről a latin betűs ábécére. A mélyen bevésett feliratot később valaki megpróbálta kikaparással eltűntetni, sikertelenül. A diadalmaskodó „üzenetet” akkor karcolhatta be az egyetem falába a valószínűleg regáti (óromániai) elkövető, amikor a megszállók már erőszakkal elfoglalták és kisajátították a mások által épített egyetemet, az ismert szokásuk szerint. 1919. május 10-én ugyanis az egyetem vezetősége ultimátumot kapott a megszálló román hatóságoktól, hogy a tanárok tegyenek hűségesküt a román királyra, két éven belül tanuljanak meg románul, és akkor maradhatnak. A tanárok ezt a lehetőséget egyöntetűen elvetették. Május 12-én a román hadsereg erővel behatolt az egyetem épületébe, a tanárokat és diákokat kitessékelték az utcára. Csupán személyes holmijukat vihették magukkal. A megszálló rablók először kifosztották az épületet, majd a magyar tudományosság kincseit jelentő könyvtárat, oktatási eszközöket kidobálták a szemétbe vagy felgyújtották az egyetem belső udvarán. Május 20-án tehát feltehetően egy, a frissen lopott holmit őrző oláh katona véshette őrt álló unalmában ezt az illusztris feliratot a műkőbe, amelyen a mai napig, vérző sebként ott díszeleg. Amint a fentiekből kiviláglik, Trianon a mai napig jelen volt és van az életemben, a mindennapjaimban. Igaz ugyan, hogy a magyar személyi igazolványomban (más nincs!) szülővárosom, Kolozsvár, magyarul szerepel, de mellette ott áll a „Romániának” gúnyolt lopott műállam neve, hogy életem végéig emlékeztessen arra, hogy „külföldön” születtem. És emiatt a személyi okmányok ellenőrzésére jogosult illetékesek (rendőrök, hivatali ügyintézők stb.) tekintetében azonnal megjelenik a felsőbbrendűség („Én a 93 ezer négyzetkilométeres Magyarországon születtem, tehát én igazi magyar vagyok!”) lenéző szemvillanása és azonnal keményebb hangon „intézkednek”. Volt már olyan is, amikor egy alig huszonéves rendőr suttyó meg is kérdezte: „Maga román?”… Így hordozzuk magunkban az ellopott Magyar Haza honosságát, immár csak lelkünkbe beleégett emlékként, és cipeljük magunkkal a „külföldön születettség” halálunkig tartó bélyegét. Addig, amíg, remélhetően még életünkben, újra össze nem nő, ami összetartozik. Még akkor is, ha ez ma a többség számára hihetetlen. Mert ne feledjük Tertullianus példamondatát: „Credo quia absurdum est”… Azaz: Hiszem, mert képtelenség, hiszem, akkor is, ha képtelenség. És azt se feledjük, hogy egy nagyon régi nemzet esetében száz év nem nagy idő. Csiby Károly – A Zászló c. novelláskötetben megjelent novellája Erdély.ma (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
